Sokadszorra láttam az Utolsó dobást, de ez a legutóbbi, Tündérgyárban tartott előadás más volt a többinél. Talán a hely intimitása miatt.
A színpadon csak a zenekar fért el, így a prózai jelenetek gyakorlatilag a nézőtéren zajlottak, szinte bevonva a produkcióba az első sorokban ülőket, s a gyakori műszaki hibák is inkább a történetben szereplő zenekari próbák próba jellegét hangsúlyozták, mintsem zavaróak lettek volna. Igen, így testközelben él leginkább a darab. Mert a hősei és azok problémái is sokunk számára közeliek, ismerősek. Túlságosan is azok. Egy énekes, aki – Maslow szükséglet-elméletével dacolva – igyekszik dalokkal felelni az őt fojtogató világnak… És egy társulat, melynek tagjai a valóságban teszik ugyanezt. Minden „dobásuk” egy-egy megnyert ütközet a kilátástalannak tűnő harcban. Minden tiszteletem az övék.
A színpadon csak a zenekar fért el, így a prózai jelenetek gyakorlatilag a nézőtéren zajlottak, szinte bevonva a produkcióba az első sorokban ülőket, s a gyakori műszaki hibák is inkább a történetben szereplő zenekari próbák próba jellegét hangsúlyozták, mintsem zavaróak lettek volna. Igen, így testközelben él leginkább a darab. Mert a hősei és azok problémái is sokunk számára közeliek, ismerősek. Túlságosan is azok. Egy énekes, aki – Maslow szükséglet-elméletével dacolva – igyekszik dalokkal felelni az őt fojtogató világnak… És egy társulat, melynek tagjai a valóságban teszik ugyanezt. Minden „dobásuk” egy-egy megnyert ütközet a kilátástalannak tűnő harcban. Minden tiszteletem az övék.
Csikor Ottó
Anga-Kakszi István, Juhász Adrienn
fotó: Vachter János
